A magyar bortörténelem nyomában

A Kárpát-medencében állomásozó rómaiak hamar rájöttek, hogy Pannónia bizonyos területei, fekvése és időjárása tökéletesen alkalmasak a szőlőtermesztésre, így meg is kezdték azt, legfőképpen a Balaton-felvidéken és a Szerémségben. Munkájukat olyannyira siker koronázta, hogy Domitianus császár végül azért tiltotta be hazánk területén a borkészítést, mert az vetekedett az itáliai borokkal. Végül Probus Valerius császár telepíttette újra a szőlőtőkéket hazánkban, többek között Tarcal és Olaszhegy környékén, majd innen terjedt tovább a borkészítés tudománya Baranyába és a Balatonmellékére. 

A kalandozások korából viszonylag kevés írásos forrás maradt fent (már ami a borkészítés történelmét illeti), azonban annyi bizonyos, hogy a magyarok igen szerették a bort, s hadjárataik során sokat zsákmányoltak is belőle, többek között a Nyugat-Római Birodalomból. Nem véletlen tehát, hogy a főbb étkezések és rituális ünnepek alapitala a bor lett a mézsör helyett, hiszen a nehezebb hozzájutás magasabb értékkel ruházta fel az ízletes nedűt. A későbbiekben a magyar borkészítésre nagy hatással voltak az olyan keresztény térítő rendek, mint például bencések, majd később a bevándorló itáliai, burgundiai és anjou telepesek is hozzátették a maguk tudományát a folyamathoz. Az Árpád-korban már több, kiemelkedő borvidéket tartanak számon Nagy-Magyarország területén, így például a Szerémséget, a Balaton-felvidéket, Szekszárdot, Somlót, Ruszt-Sopront, Budát és Aradot.

A középkori virágzást követően a török hódoltság alatt hanyatlás köszöntött a borkészítésre. Ugyanakkor ezen időszak végén, 1655-ben először fektetik le törvényben a borhamisítók szigorú büntetését. Törvények ide vagy oda, végül az Osztrák-Magyar-Monarchia időszaka alatt (1867-1918) indult be újra a minőségi bortermelés, hiszen komoly munka kezdődött a szőlészetekben, borászatokban. Ez nagyban köszönhető gróf Széchenyi Istvánnak is, aki munkáiban gyakran foglalkozott a magyar bortermelés kérdésével. A Világ című alkotásában például kifejtette, szerinte a magyar bortermelők elavult technológiával és kezdetleges borkezelési eljárásokkal dolgoznak. Széchenyi egyébként kedvelte a soproni, badacsonyi, somlói borokat, ám kedvence mégis a napjainkra világhírű tokaji aszú volt. A borkészítéssel és exporttal kapcsolatos degradáló véleménye természetesen nem aratott sikert a nemesség körében, ugyanakkor a 19. század második felében hozott változásoknak mégis ő volt az egyik fő motorja. A kérészéletű fellendülésnek végül az 1870-es filoxéravész vetett véget, amely megtizedelte Európa, s ezzel együtt Magyarország szőlőültetvényeit. Ez ellen eleinte úgy próbáltak meg védekezni, hogy homokos talajra terelték a szőlőtermesztést, végül azonban nem ez jelentette a megoldást, hanem az amerikai gyökérre oltott, nemes európai vesszők elterjesztése. 

A második világháborút követően szemléletváltás történt a magyar borkészítésben, hiszen inkább a mennyiségi, semmint a minőségi termelés került előtérbe. Ennek következtében az 1948 utáni időszakot az átgondolatlan döntések jellemezték. A szocializmus során újraosztott, korábbi nagybirtokok felaprózódtak, emellett gyakran előfordult, hogy a föld olyanok kezébe került, akik nem értettek a szőlőtermesztéshez. A csökkenő, kétkezi munkaerő, valamint a gépesítés hiánya tovább rontottak az egyébként sem fényes helyzeten. A ’60-as és ’80-as évek között az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek nagy állami támogatást kaptak a szőlőtermesztés, borkészítés fejlesztésére, így ott is kialakult nagyüzemi termelés, ahol a terület adottságai nem is indokolták azt.

A minőségromlásnak végül az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozás vetett véget, hiszen a nemzetközösség minőségszabályozásai folyamatos fejlődésre ösztökélték a termelőket. Emellett a 2011-es hazai szabályozások is fellendülést hoztak a minőség és eredet terén hazánkban. Szemben Olaszországgal és Spanyolországgal, itthon több mint tíz éve kiemelt szerepet kapnak a gazdaságban a szőlőművelésre alkalmas területek, ahol mást nem igen termesztenek: ez teret ad a földbirtokosoknak arra, hogy kizárólag a szőlőtermesztésre és borkészítésre koncentráljanak.

A Kárpát-medence borvidékei változatosságukban, eredetiségükben mindenképp méltók az igazságos versenyre a világ legismertebb termőhelyeivel. Borvidékeink kincseinek megőrzése közös felelősségünk, egyúttal a generációk együttműködésének egyik legfontosabb záloga.