Bodrogköz az Északkeleti régió egységes természeti tája a Kárpát-medencében. A Tisza-Bodrog-Latorca folyók természetes határai között húzódik, de 1920-ban az új határok kettévágták. A déli része Magyarország területén maradt, míg Felső-Bodrogköz a Csehszlovák Köztársasághoz csatlakozott. Trianon után a néprajzi vizsgálatok főként a történeti táj magyarországi részére összpontosultak, sajnálatos módon figyelmen kívül hagyva Felső-Bodrogköz vidékét.

A térség már a 1300-as évektől rendelkezik írásos emlékekkel a borkultúráról. A szőlészettel foglalkozó települések jellemzően Bodrogszerdahely, Kiskövesd, Nagykövesd, Bodrogszentes, Kisgéres és Királyhelmec voltak, amelyek két szigethegység, a Kövesdi és a Királyhelmeci Hegység köré csoportosultak.

Borászati szempontból Királyhelmec volt a legjelentősebb, mivel itt található a legtöbb összefüggő, potenciálisan szőlőtermesztésre alkalmas terület. Ezek a területek már az 1400-as években vonzották a nemeseket kiváló adottságaik miatt. Hasonlóan fontosak voltak a Szentesi, Kövesdi és Szerdahelyi hegyek is, ahol szintén sok szabad nemesi szőlő található a történeti források szerint.